Jön a forradalom és a szabadságharc, jön a sok áltudós, a sok álirodalomtörténész is velük, akárkik, meg a sok bölcs újságíró, aki. Aki a gugliba sem tudja beírni, hogy Petőfi, Nemzeti dal, Nemzeti Múzeum.

Megírni, elszavalni a Nemzeti dalt, megszerkeszteni, kinyomtatni a tizenkét pontot „csupán” a dolgok eleje – megzabolázni, alkalmas utat szabni a begyújtott vágyaknak, az az igazi kihívás. Mert csak így szavalhatjuk hitelesen a Nemzeti Múzeum lépcsőjén a forradalommal eggyé vált versének refrénjét: „Rabok tovább nem leszünk!”

Mert kedves Pillhál György, nem, Petőfi Sándor, bazmeg, nem szavalta el a Talpra magyart, izé, a Nemzeti dalt a Nemzeti Múzeum lépcsőjén. Érted?  Még vezércikkben sem (szerkesztők, olvasószerkesztők?). A csopaki olaszrizling után sem, érted? (A bort a kis vézna csávó egyébként sem bírta. Hamar ki is készült tőle. Mármint a Sándor. A Petőfi. Tudod.) Kutyával vagy a nélkül sétálgatva a Fürdő utcában. Sem. Mert e nagyszerű cikk erősen ezt sugallja. Márminthogy Sándor, a Nemzeti Múzeum lépcsőjén elszavalta volna a forradalommal eggyé vált refrént. Is.

Mert nem. Mert leírta például naplójában, mert például leírta Sándor a Nemzeti dal egyik autográf példányán, hogy hol. De a Nemzeti Múzeumnál nem. Még ha az a tábla azt is hirdeti. Akkor sem. 

Kicsit, a nagy forradalmi hevületben, tessék már utánanézni a dolgoknak.  Kicsit.

Mielőtt megírunk, megosztunk, felteszünk, elküldünk, felhívunk, pos(z)tolunk, lájkolunk,  szeretünk, disz-szeretünk, akármizünk, nézzünk utána.  Hogy mit szeretünk.

Csak azért, hogy rabok tovább ne legyünk.